2015. 04. 12. – 04. 19.
Szentendre – Sopron
A hét elején Szentendréről kezdtük meg a futást.
Éppen futó Györgyi csapattagunkhoz odafutott egy ifjú pár, hogy arról érdeklődjenek, hol tudnának csatlakozni a futáshoz még a későbbiekben is. Györgyi épphogy el tudta mondani az útvonalat, hogy a párocska megtudja, merre futunk a Maraton során, már fel is vetették ötletüket. Ugyanis nyomban kitalálták, hogy akkor nem is csak ők jönnének, hanem mindjárt hívnák az „anyóst” is. Györgyi meg is lepődött, hogy biztos bírni fogja-e mindenki a tempót. De a párocska csak bőszen bólogatott, hogy „Hát persze! Hiszen a mama le tud futni simán 7 kilométert.”
A futással párhuzamosan épp egy tanárnőt vártunk Szentendrén, hogy átadjuk neki az „Igazság a drogokról” oktatói csomagot, melynek óravázlatainak segítségével bárki könnyedén tud tartani professzionális drogfelvilágosító előadást. Ahogy várjuk a tanárnő érkezését, épp arra jár egy meglehetős nagy Audi. Kiszáll belőle egy jó megjelenésű nő, aki szemlátomást hozzánk jön. Majd megszólított bennünket, és hamar kiderült, hogy ő az a tanárnő, akit vártunk. Talán csak mi voltunk túl szűklátókörűek, hogy nem gondoltuk volna, hogy egy Audiból fog kiszállni. Rövid beszélgetésbe elegyedtünk, és annyira fellelkesedett, hogy eldöntötte városának minden iskolájában akar segíteni a drog-felvilágosításban. Így a személyében nem egy mindennapi tanárra akadtunk, hanem egy igazi városvédő pedagógusra.
Az aznapi útvonal másik felén Esztergomban, épp nagyban zajlik a füzetkihelyezés, aminek elsődleges célja, hogy boltok bevonásával minél szélesebb körben kapják meg az emberek az „Igazság a drogokról” füzeteket. Ennek részeként Viola, ahogy járt-kelt rátalált a Szamos esztergomi központjára, ahol nagy örömmel csatlakoztak a kezdeményezéshez. Így több ezer másik cég mellett immár Magyarország egyik legjelentősebb cukrászdája is csatlakozott a kezdeményezéshez, hogy széles körben ismertté váljon az igazság a drogokról.
Frissen indult a reggel. Épp, hogy a futó csapat megérkezett az esztergomi kifutás helyszínére, már meg is kezdték a szokásos koordinációt a felvezető rendőrökkel és polgárőrökkel a pontos útvonalról. Ezalatt a futó csapat vezetője Györgyi bement a polgármesteri hivatalba. Ez nem véletlen, hiszen előző nap figyelmességből megengedték, hogy otthagyjuk a biciklinket, amit a hosszabb távokra szoktunk elővenni. Így a befutástól a kifutásig a bicikli ott pihenhetett ránk várva.
Majd hamarosan el is indult a futás és biciklizés. Kis időre rá épp Kaszafi volt soron a futásban. Egy nem gyenge táv után még biciklire is pattant, hogy úgy folytassa az utat. Ahogy tekert a csak egyre emelkedő szerpentinen a szenvedés már minden lélegzetvételén kivehető volt. Lábainak égető érzése egyszer-egyszer olyan tartományt súrolt, amit az ember még ellenségének sem kívánna. Még az esti koordinációnál is megemlítette kemény menetét. De utána, mint valami csoda, elérkezett a holtpont. Ez egyben az ő személyes holtpontja, és az emelkedő vége is volt. Itt valami olyan látvány tárult a szemei elé, ami elmondása szerint minden fáradtságot megért. Itt már nem volt más hátra, csak hagyni, hogy a meredek út, és az elébe táruló látvány húzza magával.
Persze kiemelkedő csapattagjainkra nem csak mi, hanem barátaink is hamar felfigyelnek. Ugyanis barátaink, az esztergomi polgárőrök egyik vezetője a kíséret után ajándék Polgárőr magazint adtak a futóknak. Ezután az egyik polgárőr külön odahajolt futóinkhoz, és halkan odasúgta: „Becsüljétek meg! Ilyet nem kap akárki!” Sőt finoman megpendítette azt is, hogy amennyiben esetleg pályát váltana bármely futó, akkor a polgárőrségnél még van hely. És nem mellesleg nemsokára lesz egy saját terepjárója a polgárőrségnek, amit ugyebár használni is lehetne…
Már Veszprémnél jártunk, amikor Viola futás közben meglátott egy kopasz fiatalt kemény bakancsban, és finoman szólva nem futáshoz öltözve. De saját ruházata nem tántorította el a fiatalt, és amint meglátta Violát, rögvest beállt a futásba. Nem is tétovázott, rögtön odavetette a kérdést futónknak: „Tudod, hogy ezt mindenki kiröhögi?” Viola erre csak annyit mondott: „Valaki kiröhög, valaki nem. De az biztos, hogy inkább röhögjenek ki azért, hogy egy jobb világon dolgozok, mint azért szeressenek, hogy meg sem próbáltam.” A fiú erre hirtelen meg sem tudott szólalni. Majd megszólalt az igazi hangja, és elmesélte, hogy pont néhány napja kapcsolták le a rendőrök drogfüggősége miatt. Pár másodpercre rá, már fájdalmairól, és személyes kínjairól kezdett beszélni. Kiderült, hogy Herbált használ. Már nem tud tőle aludni. Ahogy ott futott Viola mellett rájött, hogy még soha senkinek nem nyílt meg ennyire őszintén. És hozzátette: „Félek. Mert tudom, hogy jobb lenne nekem drogok nélkül. De nem tudom le tudok-e jönni valóban.” Ezután még futottak együtt egy darabig, és a végén azt mondta: „Én már nem nevetlek ki titeket. És valójában, ha eléggé akarom, akkor meg tudom csinálni.”
Épp egy Győr melletti kis település iskolájában voltunk. Minthogy már évek óta hívnak, minden évben részt vesznek a fiatalok a drogfelvilágosító előadáson. Az idei előadás után a tanárnő kicsit meghatottan odament Violához, a szemébe nézett, és sugárzóan tiszta tekintetével azt mondta: „Már évek óta csatlakozunk, és köszönjük, hogy csináljátok ezt, mert erre szükség van.”
Ha már Győr felé jártunk több könyvtár is csatlakozott füzetosztó kampányunkhoz, így már könyvtárakban is elérhetőek az „Igazság a drogokról” füzetek.
Persze számos más bolt is csatlakozott hozzánk. Egyik csapattagunk egy a futás útvonalán lévő boltba ment be füzetet kihelyezni. A bolt eladója, és egyben tulajdonosa, egy kis öreg bácsi volt. Csapattagunk éppen csak elmondta, kik vagyunk, és miért jöttünk be hozzá, a bácsi máris lelkesen felkiáltott: „De hiszen én tavaly integettem nektek! Aranyoskám, biztos lehetsz benne, hogy idén is fogok!” A bácsi nagyon megörült, hogy még abban is segíthet, hogy boltján keresztül még több fiatalhoz és felnőtthöz jusson el az igazság a drogokról. Mikor csapattagunk már épp kifelé tartott a bácsival egyetemben, meghallotta a futó kísérő autónk zenéjét, és együtt mentek ki integetni az éppen elhaladó futónak.
A hét folyamán még rengeteg boltba vittünk be füzeteket. Az egyik ilyen bolt előtt kemény arcú punk fiatalok ácsorogtak. Épp beraktunk a boltba füzeteket, és ahogy kijöttünk, már mentek is be a boltba, és kijöttek a füzettel, majd, mintha mi sem lenne természetesebb, kérdezték, hogy: „Ez ugyanaz, mint a régi?” Mert hogy már ismerik az „Igazság a drogokról” füzeteket, és nagyon örülnek, hogy most újra kapható a boltban. Kiderült, hogy egyikük már mindet olvasta. Amikor megtudták, hogy ezek újak, akkor rögtön mindannyian magukhoz vették, és azt olvasták tovább.
Volt egy olyan boltos néni is, aki még külön kért füzeteket, hogy a környékbeli iskolába is vihessen.
Így telt hát az első hetünk.
Szeretettel a Csapat nevében:
Németh Gergő
Csapatkapitány